2009. március 2., hétfő

Ponty (Cyprinus carpio).



Hazánkban a legfontosabb és legismertebb hal. A pontyfélék közül ez a legnagyobbra növő faj. Nyugat-Európa jelentős részébe mesterségesen telepítették, húsa az ünnepi lakomák és a böjtös ételek nélkülözhetetlen kelléke. Angliában az irodalmi adatok szerint a 13. században már horgászták. A ponty igazi hazája a Távol-Kelet, már sok évszázada szaporítják.

Csak a fiatal verődik rajokba. Az idősebb példányok, különösen a nagyobbak, magányosan járnak. A ponty a dús növényzetű, lassú folyású folyókat, de talán még inkább a kisebb-nagyobb tavakat kedveli. Igen jól tűri a az alacsony oxigén szintet, így azután jól megvan a kisebb tavakban, de még az öntözést szolgáló csatornákban is. Különösen jól érzi magát ott,
ahol iszapos a mederfenék, mivel szívesen turkál a rovarlárvákból, férgekből álló tápláléka után. A gazdag élővilágot rejtő, gyorsan felmelegedő vizekben hamar méretesre fejlődik. Európa északabbi országaiban előszeretettel húzódnak az erőművek által kibocsátott meleg vízhez.

A ponty eredeti, vadon élő formája a vadponty, meglehetősen alacsony hátú, ezért ˝nyurga ponty˝- nak is nevezik. Testét beborítják a pikkelyek. A pontyot a tógazdaságokban mesterségesen szaporítják, amihez mindig a megfelelő példányokat válogatják ki. A nemesített ponty magasabb hátú, így több a hús rajta. Másrészt a pikkelye, olykor csak a hátvonal hosszában sorakoznak. A meglévő pikkelyek nagyok, ezért az ilyet tükörpontynak nevezik. A bőrpontynak nevezett változatnak egyáltalán nincs pikkelye. Halas vizeinkbe mesterségesen szaporított fiatal pontyokat helyeznek ki, ezek akadnak a horgászok horgára.

A ponty felső ajkán két, bajusznak nevezett húsos nyúlvány van, egy-egy pedig a porcos-ruganyos száj sarkában helyezkedik el. Az úszók erősek. A pontynak sok változata van, s ezek színe meglehetősen változatos. A közönséges ponty (vadponty) háta bíbor árnyalatú, az oldala aranyló, hasa sárgásfehér, halvány. A tükörponty, a bőrponty, valamint a különböző nemesített változatok nem ilyen színesek.

A pontyok június meleg napjaiban ívnak a sekély, hínáros vizekben. A nőstény igen sok ikrát hullat. Az ivadék egy hét után kel ki, és nem sokkal ezután megkezdi a kerekesférgek, alsórendű rákok után való vadászatoz. Gyorsan növekednek, őszre az egynyaras példányok elérik a 10 cm-es hosszúságot. A 3-5 esztendős példányok már ivarérettek, 20 esztendőt vagy még többet is megérhetnek..

Pettyes busa (Hypophtalmichtys nobilis).



Az amurral együtt Kínából telepítették hazánkba.Külsőre egyetlen hazai halunkhoz sem hasonlít. Oldala erősen lapított, testéhez képest feje nagy, szája felső állású, szeme a száj vonala alatt helyezkedik el. A pettyes busa háta barnászöld árnyalatú, oldala ezüstös, barnás foltok márványozzák. Áprilisban, 23-24°C-os vízben ívik. Az ivadékok először planktonrákokat és kerekes férgeket fogyasztanak, csak később térnek át fokozatosan a lebegő növényi táplálék, algák hasznosítására. Igen nagyra nő. Mivel algát fogyasztanak, ezért horogra csak véletlenszerűen kerülnek.

Fehér busa (Hypophtalmichthys molitrix).



Az amurral együtt Kínából telepítették hazánkba.Külsőre egyetlen hazai halunkhoz sem hasonlít. Oldala erősen lapított, testéhez képest feje nagy, szája felső állású, szeme ennek vonalában helyezkedik el. A fehér busa háta zöldes árnyalatú, oldala ezüstös. Áprilisban, 23-24°C-os vízben ívik. Az ivadékok először planktonrákokat és kerekes férgeket fogyasztanak, csak később térnek át fokozatosan a lebegő növényi táplálék, algák hasznosítására. Igen nagyra nő. Mivel algát fogyasztanak, ezért horogra csak véletlenszerűen kerülnek.

Márna (Barbus barbus).



A márna izmos teste henger alakú, e faj a gyors folyású patakok, folyók lakója. Igen gyakran megpihen a fenék kövein, a nagyobb kövek mellé vagy inkább alá húzódik. Hasoldala lapított, így szinte ráhasal az aljzatra, nem sodorja el a víz. E faj Anglia területén csak néhány folyóban él, az európai kontinensen azonban széles elterjedésű. Mivel a Duna vízrendszeréhez tartozó patakokban is megtalálható, hazánk halfaunájának is tagja. Három igen közeli rokon faja Spanyolország, Észak-Olaszország és a Balkán vizeiben él.

A márna a pontyfélék közé tartozik. Négy bajusznak nevezett húsos nyúlványa közül kettő a felső állkapocs feletti peremen, egy-egy pedig a száj jobb és bal oldali sarkánál van.
Úszói nagyok és erősek, a testhez való ízesülésük táján vöröses színűek. A hátúszó sugarai részint merevek, és fűrészes élt alkotnak. A márna bronzos-zöld színű, pikkelyei jól elkülönültek, élesen körülhatároltak, az oldalvonal jól látható.

Compó (Tinka tinka).



E faj inkább a nyári hónapokban élénk, azonban ilyenkor se nagyon kerül szemünk elé, hiszen a fenék, az iszap közelében tartózkodik, ritkán jön a felszíni rétegekbe. Európa középső és déli tájain szinte mindenütt honos, Magyarországon is gyakori, Angliában is él, Skandinávia területéről, valamint Észak-Skóciából azonban hiányzik.

A kisebb-nagyobb tavak, lassú folyású folyók, holtágak hala, a termékeny, gazdag élővilágot rejtő, növényekkel benőtt vizekben érzi igazán jól magát. Magyarországon viszonylag gyorsan fejlődik, a Velencei-tóban vagy a Soroksági-Dunában, ahol lágy iszap borítja a víz fenekét, s benne nyüzsögnek a rovarlárvák, férgek. A pontynál jobban tűri az alacsony oxigénszintet, az erősen iszapos vízben is megél. Egyes megfigyelések szerint a kissé sós, szikes vagy félsós vizeket is jól tűri. A vízből kiemelve is hosszú ideig életben marad, kicsiny edényben is szállítható. Idegen vizekben való megtelepítése tehát nem okoz nehézséget.

A compó könnyen felismerhető, erősen különbözik a többi pontyfélétől. Hátának sötét olajzöldje a test oldalán aranyszínre halványodik, hasa narancssárga. Testét dús nyálkaréteg borítja, ezernyi pikkelye oly apró, hogy határuk elmosódik, így a compó pikkelytelennek tűnik. Vöröses szeme kicsiny, , egyesek szerint disznószerű. Szájának szegletein egy-egy bajusz van. A compó úszói igen jellegzetesek, nagyok, erőteljesek és kerekítettek. E fej hímje és nősténye szemmel láthatóan különbözik. A hím has-úszójának elülső sugarai megvastagodottak, has-úszója nagyobb mint a nőstényé.

A téli fagyok beköszöntével a compó szinte eltűnik a vizekből, beássa magát a fenék iszapjába, s a téli álomhoz hasonló állapotban tölti a telet. Kora tavasszal, ha napos és enyhe az idő, alkalmi kirándulásokat tesz, ilyenkor azonban ritkán akad horogra. Csak májusban élénkül fel igazán, ilyenkor kisebb rajokban indul iszapban turkálva táplálékot keresni.

A compó ívása időjárástól függően júniustól júliusig tarthat. A nősténynek sok ikrája van. A ragadós ikra rátapad a vízinövényekre, majd meglehetősen gyorsan kel ki belőle a halivadék. A compó ivadékok hamarosan népes rajokba verődve járnak moszatokból, parányi planktoni állatkákból álló táplálékuk után. A kifejlett compó sok gerinctelen víziállatot, iszapban élő rovarlárvát fogyaszt, de különös előszeretettel keresi a kisebb kagylókat és vízicsigákat.
E faj lassú növekedésű, de hosszú életű.

Számos legenda, vagy inkább babona szerint a compó nyálkája gyógyító hatású. Régi angol horgászkönyvekben azt olvashatjuk, hogy a compó a halak, így pl. a csuka orvosa! A régi görög és római szerzők szerint a compó nyálkája orvosság.

A compónak aranyszínű változata is van, melyet kerti tavakban tartanak. A múlt század végén, feltehetően Németországból, az angliai kertekben is megjelent. E hal pikkelyei aranyszínűek, a hal testét szabálytalanul elhelyezkedő barna foltok tarkítják. Mivel a többi compóhoz hasonlóan szinte mindig a víz fenekének közelében tartózkodik, e változat nem lett igazán népszerű.

Amur (Ctenopharyngodon Valenciennes).




A növényevő halak közül az egyik legsportosabb hal, amelyet a horgászok egyre inkább megbecsülnek. Ez főként annak köszönhető, hogy a horgon ugyanolyan hevesen és kitartóan védekezik, mint a márna vagy a nyurga ponty.

Nyúlánk, izmos, hengeres testű hal. Háta zöldesbarna, hasa fehér, úszói szürkések. Növényevő hal, száras növényekel, főleg hínárfélékkel táplálkozik. Ivadék korában a többi halhoz hasonlóan a legapróbb planktonszervezetekkel, és apró állatokkal táplálkozik. A 0.2-0.3kg-os testtömeg elérése után fokozatosan áttér a növényi táplálékra.

Kínából telepítették be hazánkba, azzal a céllal, hogy a csatornák, tározók sűrű vizinövényzetét megritkitsa. Optimális hőmérsékleten, amely 20-28°C között mozog, naponta a testtömegével azonos mennyiségű vizinövényt képes elfogyasztani.

Május-júniusban a folyók sebes vízű, homokos, kavicsos szakaszain csoportosan ívik. Egyes vizeken már nálunk is megfigyeltek természetes szaporulatot.

2009. január 28., szerda

Állas küsz (Chalcalburnus chalcoidesmento)



A Duna vízgyűjtőjének bennszülött hala. Magyarországon a kipusztult halak közé sorolhatjuk, utolsó dunai példányát Romániában, az 1960-as évek elején fogták. A Felső-Duna medencéjének szub alpesi tavaiban jelenleg is élnek állas küszök. Nevét megvastagodott, előreugró alsó állkapcsáról kapta. Szaporodása főként májusra esik, amikor nagy csapatokban vonul ívóhelyére, ahol csoportosan ívik a köves-kavicsos aljzatra. A kifejlett egyedeinek testhossza a 35 cm-t is elérheti.

Botos kölönte (Cottus gobio)



Elsősorban a gyors folyású, köves- kavicsos aljzatú, tiszta vizű folyóvizeket kedveli. A Kárpátok
és Alpok vízfolyásaiban általánosan elterjedt, azonban hazánkban kevés helyen található meg, mindössze a Dunából, a Felső-Tiszából és a Drávából ismert. Többnyire kérész- és tegzeslárvákkal táplálkozik, de az apró halivadékot is elkapja. Ívása március-áprilisra esik, a nőstény ikráit a hím által készített mélyedésekbe rakja. Teste csupasz, nem borítják pikkelyek, maximum 15 cm-es testhosszat érhet el.

Cifra kölönte (Cottus poecilopus)



Élőhelyei a tiszta vizű, homokos, kavicsos aljzatú gyors folyású vizek. A pisztrángzóna jellemző
hala, a történelmi Magyarország területén előfordult, de jelenleg hazánkban nem él. A szakirodalom
szerint 2000 m tengerszint feletti magasságig is felhatol. Általában a kövek közé rejtőzik, tipikus fenékhal. Táplálékát vízi rovarok lárvái, halikra és halivadék alkotja. Ívása kora tavaszi időszakra esik. Testhossza ritkán éri el a 12 cm-t.

Dunai galóca (Hucho hucho)



A Duna vízrendszerének bennszülött hala. Igen ritka, az utóbbi évtizedekből csak a Felső-Tiszáról, Dunáról, valamint a Dráváról van néhány előfordulási adata. A kifejlett galóca ragadozó életmódot folytat, fő tápláléka a vele azonos élőhelyen élő paduc. Legnagyobb termetű pisztrángfélénk, kedvező táplálkozási körülmények között testhossza akár az 1 métert, testtömege a 30 kg-ot is elérheti.

Dunai ingola (Eudontomyzon mariae)



A hazai ingolafajok egyetlen orrnyílással rendelkeznek. A szemek mögött mindkét oldalon 7-7 kopoltyúrés található. A dunai ingola hazánk dunai mellékfolyóinak őshonos elterjedésű faja. A folyók felső szakaszain szaporodik, a kikelt lárvák szerves törmelékkel táplálkoznak. Jelenlegi ismereteink alapján, a kifejlett dunai ingola – a tiszai ingolával ellentétben – nem élősködik, hanem a saját tartalékaiból él, majd az ívást követően elpusztul. Testhossza ritkán haladja meg a 20 cm-t.

Dunai nagyhering (Alosa pontica pontica)



A tokfélékhez hasonlóan tengeri hal, ívás céljából vonul fel a Dunába. Előfordulása főként a Duna
alsó, romániai szakaszára jellemző, nagyobb tömegben Brailáig, ritkábban Giurgiuig vonul fel
tavaszi időszakban. Utolsó hazai példányát Budapestnél fogták a Dunából 1846-ban, kipusztultnak
tekinthetjük. Fűrészes haséléről, farokúszójára rányúló két hosszúkás pikkelylemezéről jól elkülöníthető más hazai halunktól. Legfeljebb 35-40 cm-es teszthosszat érhet el.

Felpillantó küllő (Gobio uranoscopus)



A Duna vízgyűjtőjének bennszülött hala, ezért hazánk kiemelt természeti értékeként kezelendő. Legritkább küllőfajunk, mindössze a Felső-Tiszáról, a Dráváról és Muráról ismert önfenntartó állománya. Ragaszkodik az erősen sodró, köves-kavicsos aljzatú, hűvös, oxigéndús folyóvízhez.
Táplálékát a folyó által görgetett hordalékból válogatja ki, melyet főként gerinctelen szervezetek és növényi törmelékek jelentenek. Ívása áprilistól júniusig elhúzódhat, szaporodásbiológiája kevésbé ismert. Maximum 10-11 cm hosszúságúra nőhet.

Fenékjáró küllő (Gobio gobio)



Nagyobb folyóvizekben és tavakban is előfordul, de igazi élőhelyeit a hegy- és dombvidéki patakok, kisebb folyók jelentik. Kisebb csapatokban jár táplálék után, amelyet főleg fenéklakó gerinctelen állatok, árvaszúnyog-, kérész-, tegzeslárvák és algák képezik. A halványfoltú küllő terjeszkedésével, kissé visszaszorult. Szaporodása áprilistól júniusig is eltarthat, csapatosan ívik. Testhossza maximum 15-16 cm-t érhet el.

Fürge cselle (Phoxinus phoxinus)



Áramláskedvelő kistermetű pontyféle, de a hűvös, tiszta vizű tavakban is előfordulhat. Hazánkban főként hegy- és dombvidéki patakokban található meg. Táplálékát csapatokban keresi, melyet rovarlárvák, algák és vízre hulló rovarok alkotnak. Ívási időszakban a hímek oldala sötét
zöldes-feketére, a hasuk vörösre színeződik. A nőstények köves aljzatra rakják ikráikat, ami általában május-júniusra esik. Maximális testhossza legfeljebb 10-12 cm lehet.

Gyöngyös koncér (Rutilus frisii meidingeri)



A Felső-Duna medencéjének néhány szubalpesi tavában és Duna ausztriai szakaszán fordul elő. Magyarországi bizonyító példánya a Dunából, Dunakilitinél került elő 1998-ban. Elsősorban a mélyebb vizeket kedveli, a parti zónát csak a szaporodási időszakban keresi fel. Ívása általában
májusban történik, a hímek a leánykoncérhoz hasonló, nagyszámú nászkiütést viselnek ebben az időszakban. Hossza elérheti a 70 cm-t, testtömege az 5 kg-ot.

Halványfoltú küllő (Gobio albipinnatus)



Elsősorban nagyobb folyóinkban él, de ritkán patakok alsó szakaszára is felhatol, valamint néhány állóvizünkben is megtalálható. Leggyakoribb küllőfajunk, nem ritkán veszít rajta horgászok finom készségein. Főleg apró gerinctelen élőlényeket fogyaszt. Ívása tavaszi, kora nyári időszakra
esik. Kifejlett egyedeinek testhossza legfeljebb 12 cm lehet.

Homoki küllő (Gobio kessleri)



A Duna vízrendszeréhez tartozó folyók bennszülött faja. Hegy- és dombvidéki folyóink homokos, sóderes aljzatú szakaszait kedveli. Küllőfajaink közül a legkarcsúbb testfelépítésű. Elpusztult élőlények maradványaival, apró vízi gerinctelenekkel és algával táplálkozik. Ívása általában
kora nyári időszakra esik. Maximális testhossza csak ritkán éri el a 10 cm-t.

Kőfúrócsík (Sabanejewia aurata)



A kemény, kavicsos aljzatú, oxigéndús, áramló vizek felelnek meg számára a leginkább. Napközben a folyóvizek finom hordalékkal borított részein a lágy üledékbe fúrja magát. Szaporodásbiológiája kevésbé ismert, ívása tavaszi, kora nyári időszakra esik. Főleg rovarlárvákkal, apró rákokkal táplálkozik. Legkisebb termetű csíkfajunk, legfeljebb 8-10 cm-es testhosszat érhet el.

Kövicsík (Barbatula barbatula)



Hegy- és dombvidéki patakjainkban általánosan elterjedt, valamint néhány folyónk (Duna, Rába, Dráva, Mura, Tisza, Szamos) paduc- és márnazónájában is előfordul. Állati- és növényi eredetű táplálékot és szerves törmeléket egyaránt fogyaszt. Ívása áprilistól júniusig is eltarthat, ikráit az aljzaton lévő algaszőnyegre, vízi növényzetre vagy gyökerekre
rakja. Kis termetű halunk, maximális testhossza 12-15 cm.

Kurta baing (Leucaspius delineatus)



Állóvizű vagy lassan áramló kisebb vízfolyások, csatornák, holtágak és mocsarak apró termetű, ritka hala. Csapatosan jár táplálék után, melyet szúnyoglárvák, víz tetejére hulló rovarok, élőbevonat és plankton alkotja. Pikkelyei lazán ülnek a bőrben, kézbe véve igen könnyen leválnak. Oldalvonala mindössze az első 10-12 pikkelyre terjed ki. Egyik legkisebb termetű őshonos halunk, nagysága mindössze 6-8 cm.

Lápi póc (Umbra krameri)



Magyarországi Vörös Könyvben is szereplő bennszülött, veszélyeztetett halunk. Eredeti élőhelyei a hűvös, tiszta vizű lápok és mocsarak, melyek lecsapolásával számuk erősen megfogyatkozott. Ívása általában április hónapra esik, ikráit az aljzatra épített mélyedésekbe rakja, melyeket kikelésig a nőstény őriz. A fiatal pócok elsősorban állati planktonnal táplálkoznak, később férgeket, bolharákokat esetleg apró halivadékot is zsákmányolhatnak. Apró termetű hal, testhossza csak
igen ritkán éri el a 10 cm-t.

Leánykoncér (Rutilus pigus virgo)



Kizárólag a Duna vízrendszerében élő, ritka, veszélyeztetett endemizmusunk. Áramláskedvelő folyóvízi hal, többnyire a paduczónában és márnazóna felső szakaszain fordul elő, a kavicsos, sóderes aljzatú, lágy üledéktől mentes helyeken. A vízszennyezések, duzzasztók és a kavicsbányászat komoly veszélyforrást jelentenek hazai állományaira. Ívása többnyire áprilisra esik, a hímek ebben az időszakban jellegzetes, több sorban elhelyezkedő, rózsatövishez hasonló,
fehér nászkiütéseket viselnek. Kifejlett példányainak testhossza a 40 cm-t is meghaladhatják.

Magyar bucó (Zingel zingel)



Nagyobb folyóink ritka előfordulású, áramláskedvelő, bennszülött faja. Főként apró fenéklakó gerinctelen állatokkal táplálkozik, de ritkán a halivadékot is elkapja. A folyókon megépülő vízlépcsők veszélyeztetik állományát, mivel a duzzasztók felső szakaszán kialakuló lassú áramlási viszonyok mellett nem találja meg életfeltételeit, továbbá szaporodásához szükséges iszapmentes aljzatot is elveszíti. Testhossza legfeljebb 50 cm lehet.

Német bucó (Zingel streber)



Áramláskedvelő, bennszülött halunk, a magyar bucónál magasabb az oxigénigénye, így jobban ragaszkodik a sodró vízhez. A kisebb folyóinkban is megél, ritkán a nagyobb patakokba is felhatol. A mederfenék apró állataival és szerves törmelékkel táplálkozik. Ívása többnyire április- május hónapokra esik, ikráit a magyar bucóhoz hasonlóan köves-kavicsos aljzatra rakja. Testhossza ritkán éri el a 20 cm-t.

Pénzes pér (Thymallus thymallus)



Kárpát-medencében őshonos faj, de a jelenlegi hazai vizek kevésbé felelnek meg igényeinek, ezért
Magyarországra többnyire csak nagyobb áradások alkalmával sodródik le. Legutóbb a Felső-
Tiszáról került elő 1994-ben. Elsősorban vízi gerinctelenekkel, rovarokkal és ezek lárváival táplálkozik. A többi pisztrángfélétől eltérően magas, 13-17 osztott sugárból álló hátúszót, „zászlót”
visel. Kifejlett példányai 30-40 cm-es testhosszúságúak.

Petényi-márna (Barbus petényi)



Vörös Könyves fajunk, tudományos elnevezésében híres zoológusunk, Petényi Salamon János nevét viseli. Sebes sodrású folyóvizek lakója, több hegy- és dombvidéki folyónkban és patakunkban előfordul. Szakaszos ívása májustól augusztusig is eltarthat, a nőstény az ikráit kavicsos aljzatra rakja. A kifejlett Petényi-márnák állati- és növényi eredetű táplálékot egyaránt fogyasztanak. Kis termetű halunk, testhossza legfeljebb a 20 cm lehet.

Réticsík (Misgurnus fossilis)



A vízszabályozások előtt a csíkászok nagy tömegben fogták, a piacokon rendszeresen lehetett réticsíkot vásárolni. A mocsarak lecsapolásával azonban számuk erősen megfogyatkozott.
Jelenleg vízinövényezettel gazdagon benőtt, iszapos aljzatú csatornákban, idősebb holtágakban, a
fennmaradt lápokban, mocsarakban találkozhatunk vele. A hazai csíkfajok közül a legnagyobbra nő, maximális hossza akár 30 cm is lehet. Béllégzése segítségével az időszakosan kiszáradó területeken is megélhet.

Selymes durbincs (Gymnocephalus schraetzer)



A Duna medencéjének bennszülött, ritka, áramláskedvelő hala. Nagyobb folyóvizeink sodrott
részein fordul elő. Főként fenéklakó gerinctelen szervezeteket fogyaszt, ritkán a halivadékot is
elkapja. Április-május hónapokban ívik a folyók iszapmentes, kavicsos alzatú szakaszain. Testhossza csak kivételes esetekben haladja meg a 20 cm-t.

Simatok (Acipenser nudiventris)



A vágótokhoz hasonlóan, eredetileg tengeri hal volt, de a Duna vízrendszerében élők teljesen édesvízi életmódra tértek át. Régebben minden nagyobb folyónkban előfordult, de az utóbbi évtizedekben csak a Dunából, a Drávából és a Tiszából került elő egy-egy példánya. Táplálékát rákok, csigák, kagylók adják, a kifejlett példányok halat is fogyasztanak.
Testhossza elérheti a 2 métert, míg testtömege a 80 kg-ot.

Sőregtok (Acipenser stellatus)



Gyakorlatilag kipusztultnak tekinthető Magyarország területéről. Régen a Dunán egészen Pozsonyig felhatolt ívás céljából. Feltűnően nagy orrának hossza meghaladja a fej hosszának felét. Táplálékul fenéklakó szervezeteket és gébeket is választ. Mérete a két méteres testhosszat és
70-80 kg-os testtömeget is meghaladhatja. Két utolsó hazai példányát 1965-ben fogták a Dunából, Mohácsnál, illetve a Tiszából Hódmezővásárhelynél.

2009. január 26., hétfő

Sujtásos küsz (Alburnoides bipunctatus)



Nagyobb folyóink és bővizű patakjaink hegy- és dombvidéki szakaszain fordul elő. Nevét az oldalvonala mentén található dupla pontsorról kapta, melyek mintegy sujtásként húzódnak
végig testén. Táplálékában állati szervezetek és növényi anyagok egyaránt szerepelnek. Szaporodása május-júniusra esik, köves és homokos aljzatra egyaránt leívik.
Testhossza csak igen ritkán haladja meg a 12 cm-t.

Széles durbincs (Gymnocephalus baloni)



Önálló fajként 1974-ben írták le, jelenlegi ismereteink alapján elterjedési centruma a Duna
medencéje. Folyóvizeink márnazónájától lefelé eső szakaszokon fordul elő, áramláskedvelő faj.
Táplálékát ivadékkorban apró planktonikus szervezetek, később kisméretű rákok, rovarlárvák és
férgek képezik. Legfeljebb 12-15 cm-es hosszúságot érhet el.

Szivárványos ökle (Rhodeus sericeus amarus)



Magyarországon minden olyan víztérben megtalálható, ahol a szaporodásához szükséges nagyobb
kagylók is jelen vannak. Táplálékát lebegő algák, planktonrákok és az élőbevonatban található apró szervezetek adják. A nőstények ikráikat főleg tavi és festő kagylók kopoltyúréseibe rakják tojócsövükön keresztül. A kagylókat csak jól úszó ivadékként hagyják el a fiatal öklék.
Testhossza csak ritkán haladja meg a 8 cm-t.

Tarka géb (Proterorhinus marmoratus)


Eredetileg a félsós tengeröblök lakója, de jól alkalmazkodott az édesvízi körülményekhez is. Folyóvizekben többnyire a kövek és part menti növényzet közé rejtőzködik, míg állóvizekben, csatornákban a vízinövényezettel gazdagon benőtt részeken találhatjuk meg. Terjeszkedése napjainkban is tart, mára Nyugat-Európába is eljutott. Táplálékát rovarlárvák, férgek, apró rákok, halikra és halivadék alkotják. Szaporodása általában tavaszi időszakra esik, nászidőszakban a hímek fekete színűvé válnak. Testhossza maximálisan 8-9 cm.

Tiszai ingola (Eudontomyzon danfordi)


Az ingolákat a rendszertan a halaktól fejletlenebb osztályba, a körszájúak közé sorolja. Tiszta vizű hegy- és dombvidéki vízfolyásaink felső szakaszainak igen ritka előfordulású faja. A kezdetben szerves törmelékkel táplálkozó lárvák négy-öt év után alakulnak át. A teljes átalakulást követően a kifejlett állatok halakon élősködnek. A tiszai ingola kifejlett egyedei a 20-25 centiméter hosszúságot is elérhetik.

Vágócsík (Cobitis elongatoides)


Álló- és folyóvizeinkben, dombvidéki patakjainkban egyaránt megtalálható csíkfajunk, az erősen eutróf mocsarakban nem találja meg életfeltételeit.
Kedveli az iszapos aljzatot, a nap nagy részét a lágy üledékbe fúrva tölti el.
Apró, fenéklakó gerinctelen szervezetek képezik fő táplálékát, de szerves törmeléket is fogyaszt.
Szaporodása május-június hónapokra esik.
Hossza ritkán haladja meg a 12 cm-t.

Vágótok (Acipenser gueldenstaedti)


Eredetileg a többi tokféléhez hasonlóan a tengerek lakója volt, és csak szaporodás céljából kereste fel a folyók felső szakaszait. A Vaskapu Erőmű fölött élő állomány teljesen édesvízi életmódra tért át. Rendkívül ritka, kihalóban lévő halunk, az utóbbi évtizedekben csak a Dunából és Tiszából
került elő néhány példánya. Főleg a mederfenék közelében élő vízi gerinctelenekkel táplálkozik, a kifejlett példányok a 2 méteres testhosszat is elérhetik.

Vaskos csabak (Leuciscus souffia agassizi)


A vaskos csabak jelenleg csak a történelmi Magyarország területén fordul elő, utolsó hazai előfordulását a Felső-Tiszáról az 1960-as évek előtt, Vásárosnaményról írták le.
Áramláskedvelő hal, jellemzően a pérszinttájban fordul elő. Tápláléka főleg apró fenéklakó gerinctelen állatokból tevődik össze. Szaporodása kevésbé ismert, általában csapatosan,
májusban ívik a folyók sodrott szakaszain, nászidőszakban a hímek feltűnően színesek. Maximálisan 15-18 cm-es testhosszúságot ér el.

Viza (Huso huso)


Tengeri hal, mely ívás idején hatol föl a folyók kavicsos, homokos aljzatú részeire. A romániai Vaskapu Erőmű megépülése előtt több, nagyobb folyónkba felvonult, a középkorban halászata önálló ágazatként működött. Legnagyobb
termetű tokfélénk, régen 1000 kg-nál nagyobb példányai is előkerültek. Fiatal korban fenéklakó szervezeteket fogyaszt, de kifejlett korban főként halat eszik. Értékes ikrájából készül a rendkívül drága kaviár. Az utolsó hazai példányát a Dunából fogták Paksnál, 1987-ben.

2009. január 20., kedd

Csuka (Esox lucius)


A csuka egyrészt ügyes, falánk ragadozó, másrészt káros is, hiszen sok halat pusztít.
A természetbúvárok azonban tudják, hogy a csuka az édesvízi halállomány egészségőre, ugyanis elsősorban a beteg, sérült halat kapja el. Így azután, ha a tóban vagy a folyóban elég csuka van, akkor nincs túlszaporulat, nem fertőzik az állományt a beteg halak. A csuka csak a nagyobbacska kishalakat kapja el. Így azután nem okoz akkora kárt, mint a pisztráng, mely tömegesen falja fel más halfajok ikráját, halivadékát.

Az Európai vizekben csak egyetlen csukafaj él, amely közeli rokona az Ázsia és Amerika területén élő csukafajoknak.

A csuka szinte mozdulatlanul les a kiszemelt prédára. Páros úszói gyengék, de ezek amúgy is csak kormányzásra valók, torpedó alakú teste, izmos törzse és farkúszója vall erőre.
A fej - a törzshöz viszonyítva - nagy, az alsó állkapocs megnyúltabb mint a felső. A csuka állkapcsában sok fog ül, ezek közül a nagyok a zsákmány megragadására valók. A felső állkapocsban, de főként a szájpadláson sűrűn ülő apró fogakkal tartja fogva a zsákmányolt halat, hegyük hátrafelé áll, így a csuka szájából csak a gyomra felé vezet az út. A csuka derékon kapja el a halat, majd úgy fordítja meg, hogy fejjel lefelé nyelhesse el.

A kisebb, 15-25 cm hosszú példányok nem csak halivadékot esznek, hanem minden elérhető kisebb állatkát elkapnak, ami élőhelyükön, az álló- vagy folyóvízben eléjük kerül. Ha a csuka nagyobb és idősebb lesz, elsősorban halat zsákmányol, de elkapja a kétéltűeket is, sok békalárvát és békát eszik. A nagy csukák apró vízi emlősöket, sőt vízimadarak fiataljait is elnyelik. Hazánkban nem sok ilyen méretes csuka akad.

A csukáknál a kannibalizmusa is megfigyelhető, azaz saját fajtársát is lenyeli, ha az nálánál kisebb. Ez a vesztüket is okozhatja, gyakran találtak olyan csukát, melynek szájában - félig elnyelve - akkora csuka volt, mint ő maga. A csukának térlátása van, ami különösen fontos számára, hogy pontosan felmérje, milyen távolságra van tőle kiszemelt áldozata.

Hazai halaink között a csuka násza különösen korai (február vége, március eleje), a kedvelt ívóhelyekre évente visszatérnek. Ilyenkor felkeresi a sekély, sűrű növényes vizeket, gyakran az áradás által elöntött füves területet.
Minden nőstényt több hím - ezek kisebb termetűek - kísér.
A horgászok megfigyelték, hogy a nagyméretű csukák mindig nőstények, a hím ritkán éri el a 4-5 kg-os testsúlyt.

A nőstény hínárra, vízinövényre, füves részekre hullatja ikráit, amelyek - a víz hőmérsékletétől függően - 10-40 nap múltával kelnek ki. A parányi csukalárvák fején ragadós anyagot termelő mirigy van, ezekkel tapadnak a hínárra. Mintegy 10 napon át maradnak így, ennyi idő alatt szívódik fel szikzacskójuk tartalma. Ezalatt már kifejlődnek úszóik és kopoltyúik, elkezdenek úszkálni, s főleg alsórendű rákokra vadásznak.

Sok legenda szól az óriás csukáról, s e történetek nem tartoznak a lehetetlenségek közé. A csuka növekedése ugyanis egyenes arányban áll a táplálékkal. Ha sok a táplálék, a csuka gyorsan nagyra növekszik. Angliában hálóba akadt már 22,7 kg testsúlyú nőstény csuka, melyről a vizsgálat kiderítette, hogy kora mindössze 8 év volt. A halak életkorát többek közt a pikkelyek vagy a garatfog évgyűrűi alapján lehet megállapítani.

Angliában számos tó van, amelyről azt tartják, hogy óriási csuka él vagy élt benne.

Pataki szaibling (Salvelinus fontinalis)




E lazacfaj Európában, sőt Magyarországon is él.
Eredeti hazája Észak-Amerika, értékes húsa miatt sok helyütt meghonosították.

Könnyen felismerhető, ugyanis sötétzöld testén sárga vonalak kanyarognak, s ezek márványos mintázatot adnak. Észak-Amerikában a hegyvidéki hideg vizek lakója, de tűri a melegebb vizeket is.

Ívása a késő őszi és a kora téli hónapokra esik, ilyenkor a tejes színpompás nászruhát ölt.

Pénzes pér (Thymallus thymallus)



Könnyű felismerni, hiszen a trópusi halak között is kevés ilyen szép akad.
Európa északibb tájain mindenütt honos, Magyarországon sem ritka.
E kimondottan kecses, karcsú halacskát ezüstös fényű pikkelyek borítják, oldalain hosszanti
irányban bíborszínűen játszó csíkok húzódnak. E hal legszebb dísze azonban hatalmas, vitorlaszerű házúszója. A frissen fogott pénzes pérnek a szaga a kertekben található kakukkfűre emlékeztet.

E faj főként a pisztrángos vizek lakója. A pisztrángtenyésztők, de a horgászok sem szeretik a pénzes pért, mert úgy tartják, hogy eleszi a táplálékot a jóval értékesebb, de finomabb húsú pisztráng elől. A természetbúvárok ezzel szemben azt állítják, hogy e halat sem kell száműzni a gyors folyású vizekből, ugyanis főként azt a táplálékot hasznosítja, amelyet a pisztráng amúgy sem eszik meg.

A többi pisztrángfélétől eltérően a pénzes pér tavasszal ívik, a nőstény a sekély vízben hullatja ikráját. A természetbúvárok megfigyelték, hogy íváskor a hím - az ikrák megtermékenyítésekor - hatalmas hátúszójával mintegy betakarja a nőstényt.

Úgy látszik, a pénzes pér élelmesebb, mint az azonos élettérben élő pisztráng, mert az ikrákból hamarabb kelnek ki a lárvák, s a halivadék is gyorsabban fejlődik.

Szivárványos pisztráng (Salmo gairdneri)



E faj eredeti hazája Észak-Amerika. Európa vizeibe mesterségesen telepítették be.
Napjainkban kontinensünk sok vizének fontos hala, a sporthorgászok sokra becsülik, a fogyasztásra kerülő példányok jelentős része tógazdaságokból származik.

Magyarország halfaunájának is tagja lett. Mesterségesen szaporítják. Igen értékes faj, ugyanis gyorsabban nő, mint a sebes pisztráng és melegebb vizekben is megél, így a sekélyebb vizű tavak is benépesíthetők vele.
Előszeretettel vadászik a vízben, a víz felszínén élő rovarokra, rovarlárvákra.

E faj kicsiny, színpompás pikkelyei alapján nyerte a nevét.

Sebes pisztráng (Salmo trutta fario)




Pisztrángra horgászni különleges élmény. Hiszen a pisztrángos vizek majd mindig vadregényes tájon vannak, és e halak kifogása ügyességet igényel, mivel keményen harcol. S végül, a pisztráng talán a legfinomabb húsú hal.

A pisztráng az északi féltekén honos, de a világ számos tájára betelepítették. E szép hal azonban igényes a víz minőségére, nem él meg és nem szaporodik akárhol. Mesterségesen szaporítják, az ivadékot előnevelik, csak aztán engedik ki a szabad vízbe. Hazánkban a Bükk hegység vadregényesen szép vidékén, Szilvásvárad környékén, másrészt Lillafüred mellett, Garadnán van pisztrángtelep.

A pisztráng a lazacfélék családjába tartozik, a lazac közeli rokona. Mint a lazacfélék általában, a sebes pisztráng is tiszta, szennyeződéstől mentes, magas oxigéntartalmú vizet igényel. Pisztrángot ma már többé-kevésbé szennyezett vizekben is találunk, igazi életelemét azonban a kristálytiszta vizű patakokban, tavakban találja meg. Szinte mindenki úgy tudja, hogy a sebes pisztráng csak a hegyvidéki patakokban él. Néha a folyók lassúbb folyású, közép szakasz jellegű tájain is előfordul. Északabbi tájakon gyakran a folyók torkolatvidékén is hálóba akadnak lesodródott példányok, ez pedig arra vall, hogy a sebes pisztráng jól tűri a félsós, brakkvizet is.

A legszebb - azaz legnagyobb termetű - pisztrángok a hideg vizű tavakból kerülnek ki. Főként a mészkőhegységek tájairól. A magasabb mésztartalom növeli a vizek termőképességét, az ilyen vizekben több a vízinövény, több a pisztráng kedvelt táplálékának számító gerinces állat. A pisztráng közismerten mohó ragadozó. Fiatal korától vadászik más halak ivadékaira, s tekintve, hogy életének jelentős részét táplálékkereséssel tölti, így elég sok halat pusztít.

A sebes pisztrángnak sok színváltozata van. Többségükre a következő leírás illik: hátuk mély zöldes barna, a test oldalain világosbarna színt láthatunk, hasuk sárgás. Pettyesek. A fekete és piros pettyek a kopoltyúfedőkön és a testen sűrűn helyezkednek el, a farok felé ritkásabbak. a piros foltok sárgásfehérrel keretezettek. Ha kézbe veszünk egy pisztrángot, testét kissé puhának érezzük, míg a lazac húsa és teste merev.

A sebes pisztráng ívása késő ősszel kezdődik, és a következő év első hónapjaiban fejeződik be.
A nőstény hároméves korában ivarérett, a hím már második éves korában szaporíthat. A mélyebb folyókban, tavakban élő pisztrángok ívás idején a gyors folyású patakok sekély vizébe hatolnak. Itt a nőstény kis mélyedést készít - főleg farokúszójának erőteljes csapkodásával - az apró szemű kavicsok között. Ha az ikra megtermékenyül, a nőstény tovább ˝kotor˝ a homokos, kavicsos aljzaton, így fedi be a petéket.
Ha a víz hőmérséklete 6 °C körül van, az ikra nyolc hét múlva kel ki. Az ivadék rejtőzködik, míg felszívódik a szikzacskója, így bizonyos mértékig védve van a ragadozók elől.

A fiatal pisztráng élete első évében ugyanazon a táplálékon él, mint közeli rokona, a lazac. Kicsiny, vízben élő kerekes férgekre, apró rákokra, rovarlárvákra vadászgat.
A kifejlett pisztráng már nemcsak vízben élő állatokkal táplálkozik, hanem a víz színén lévő rovarokra is vadászik. Sőt, a víz fölött repülő rovarok után a vízből is kiugrik. Így vált lehetségessé a pisztráng ˝vizes˝ és ˝száraz˝ legyes horgászata. A pisztráng ugyanis a műlégy után is kap.

A horgász cikkeket árusító boltokban vásárolhatunk tollból, fonalból, fémlemezkéből és szőrből készült műlegyet, melyet a víz színe alatt, vagy éppen a víz színén kell mozgatni, húzni.
A sporthorgászok a műcsalik egész arzenáljával rendelkeznek.

Magyarországon csak néhány hegyvidéki vízben él sebes pisztráng. Az igazi pisztrángos vizek tőlünk északabbra eső tájakon vannak. Hazai horgászaink közül csak kevesen tudják, hogy a pisztrángról és horgászatáról alighanem többet írtak és beszéltek, mint az összes többi édesvízi halról.
Manapság főként a fennmarad lehetőségéről írnak.

Tavi szaibling (Salvelinus alpinus)




Ez a faj a lazacfélék csoportjába tartozik, Magyarországon nem él.
Tulajdonképpen ˝anódrom˝ hal, ami azt jelenti, hogy a tengerben él, csak ívni jár a folyókba, édesvizekbe. Angliában, és Írországban azonban több helyütt édesvizű tavak foglya lett, élőhelyük elzáródott a tengertől.

Az egykori sarkvidéki állatvilág maradványait láthatjuk bennük, az utolsó jégkori eljegesedés idején visszahúzódó jég, gleccsertavak élővilágának emlékei.

A hím nászruhája különösen színpompás, ezt öltik fel a tengerből feljövet, ha a nőstényeket követik. Húsuk, mint minden lazacnak, kitűnő, értékes.

Viaszlazac (Osmerus eperlanus)




A kistermetű halacska karcsú testét kicsiny, jól elkülönülő pikkelyek borítják.
Szája aránytalanul nagy a testéhez képest.
Állkapcsában fogak nőnek, más halak ivadékával táplálkozik. Magyarországon nem él.
Az édesvizekben ikrázik, életét azonban a tengeren tölti, a partok közelében.
A frissen kifogott viaszlazacnak uborkaszaga van!

Tengeri pisztráng (Salmo trutta trutta)



E faj a sebes pisztráng tengerben élő változata, csak ívás idején hatol be a folyókba.
A part menti vizeken és a folyamtorkolatok táján dolgozó halászok értékes zsákmánya. Csak a lazacot becsülik többre.

Testalakja a lazacra emlékeztet, kicsiny és ezüstös pikkelyei miatt karcsúbbnak tűnik. farokúszója szinte egyenes vonallal végződik, villás elágazás nélkül. A test felső, oldalvonal feletti részét kis, fekete pettyek díszítik. Fontos ismertetőjegye, hogy a száj felső csontos pereme túlnyúlik a szem alatt, ezzel szemben a nagyobb testű lazac szája csak a szem hátulsó részéig ér.

A tengeri pisztráng szaporodás idején beúszik Anglia és Walles nyugati partjain lévő folyókba, Írország és Skócia folyóiban is megjelenik. Az északi sarkvidéktől egészen a Biscaya-i öbölig szinte minden nyugat-európai folyóba behatol. A folyókban felfelé törekszik, ívás idején ugyanolyan jellegű vizeket keres, mint a sebes pisztráng.

A sebes pisztráng és a tengeri pisztráng egyazon faj két, különböző életmódot folytató alfaja. Feltehetően eredményesen kereszteződnek is.